(Elkövette: Gojóka, címzett: soksok jó ember)

"Egy Mars-adót keresek, szállok a zenével, boldogok legyetek, juhehehé!& quot;
(Waszlavik Gazember Petőfi üzenete a magyarságnak)

Jónapot,

Most azt sem tudom, hol kezdjem (és rájöttem, frappáns dolog idézettel startolni), gyűjtöm az emlékeket, bár az utóbbi pár alkalommal sajnos olyannyira elvetettem a sulykot, hogy Adam (Áldott Legyen A Lába Nyoma) mondogatta, nem lesz ennek jó vége, mert mesterséges úton fognak eltávolítani a helységbôl (nem bírják ezek a magyar beszédet), a kialakult állapot folyományaként meg nem emlékszem a történtekre. Bocs.

De azért idôközben volt egy céges alapokon nyugvó Cray-fish party (a cray- fish valójában rák), belekóstoltunk a svéd pezsgôbe, ami egészen olyan, mint egy különösen rosszul sikerült rizlingfröccs, Kristina meg szaladgált a lábával, osztott dalszövegeket, hogy most társadalmilag érintkezünk, és a bulin mindenki énekel majd, mint egy klipben. Kedvcsinálónak kaptunk egy sört, meg egy snapszot, illetve én bevédtem még ezen felül kettôt, mert valaki szólt ezeknek, hogy egy snapsztól engem sose hallanak énekelni, közben a rákokkal próbáltam kezdeni valamit, elôször késsel & villával, mert volt gyerekszobám, ôk meg mondták, hogy ne tökölôdjek ilyen műszerekkel, adjak neki a default ötujjas evôeszközzel, és fröcsögött a szósz, összekentem mindenkit, szemben az indiánok zavartan hunyorogtak, kezdtem elememben érezni magam (abban is van valami öröm, ha malackodhat az ember).

Kicsivel késôbb az egybegyűltek hozzáláttak a repertoár hallójáratokba vezetéséhez, annyira nem volt rossz, mint amilyet vártam, és egy pohárka lámpaláz-mentesítô folyadékot még lenyeltem, mielôtt magam is csatlakoztam volna az elôadókhoz, ráadásul szólóznom kellett, vert is a víz rendesen, hallottam ám a gumimosolyok mögött a fogak csikordulását, és roppantul bírtam tisztelni a társaságot, hogy tűkön ülve ugyan, de fegyelmezetten tűrték az általam keltett robajt, sôt, még udvariasan meg is tapsoltak, és mondogatták, hogy mecsoda nóta, magyar folklór, soha ilyet még, beszóltam nekik jól, hogy tudok ezen kívül vagy egy tucattal, csak azok szalonilag kifogásolhatók, és akkor mosolyogtak. Ezen felbuzdulva Iván meg Balázs is nyomtak egy jó kis dalt, aminek sajnos én csak az uncensored verzióját jegyzem, ôk is bezsebelték a hozsannákat, aztán maradtunk még egy kicsit, valamit kegyetlenül megvitattunk, amire már nem emlékszem, viszont elfogyott a füstölnivaló, ezen háborogtunk épp, amikor ajtó mellôl, mint ôsz bárd, Adam emelkedett, hogy tulajdonképpen elvezet engem egy boltba, ami itt van nem is olyan messze, ott ezirányú igényeim simán kielégítik, és mire az utolsó szavai elhaltak, már úton is voltunk. Hátsó szándéka mindaddig nem került figyelmem reflektorfényébe, amíg célhoz nem értünk, mindössze azt "felejtette el" megemlíteni, hogy a közérttel szemben található Stockholm egyetlen magyar étterme, a Lilla Budapest, ahol a tisztes koszton kívül pálinkát is adnak, ha arra vágyik a betérô vendég, Adam pedig minden kétséget kizáróan arra vágyott. Ha már ott voltam, beszedtem én is egy körrel kanyar nélkül, aztán oda se nézve léptem kifelé az ajtón, és ez hiba volt, mert bevallom férfiasan, a hirtelen fogyasztástól kissé már olyan volt a járásom, mint a kanásznak botos tánc közben, csak neki nem kell törôdnie azzal, hogy esetleg jön a lépcsô. Nekem jött, a bokám meg elég rosszul fogadta a rázúduló tehert, felhemperedtem ott helyben, csillagszórózó szemekkel poroszkáltam vissza az étterembe, de már eléggé nehezemre esett koncentrálni, szerencsére azóta valamelyest kihevertem ezt az incidenst.

Pénteken meg például nem csak böjt volt, hanem Iron Maiden koncert is a városban, amire sajnos az összes jegy elfogyott, hiába könyörgés, átok, a kasszás csak nézett rám bambán, hogy ô aztán most mit csináljon velem, na, velem nem toltok ki, kiáltottam égnek emelt mutatóujjal, pénteken nekem élô rockzene kell, és este mentem is Anchor pub-ba, ott mindig történik valami érdekes, társaságom meg nem volt, gondoltam, csinálok majd egyet. Csak egy tapodtattal voltam beljebb a bejáratnál, mikor a világot jelentô deszkákon álló zenekar rázendített egy Maiden klasszikusra, és mindenki egyszerre mondta, hogy ááááááá, és szaladtak a színpad elé, hátha ott még jobban szól, így aztán én teljesen kényelmesen járulhattam a csapos színe elé. A banda 3 borult metálharcosból állt, bôrdzsekit, láncokat toronyóra nélkül, valamintz tekintélyes sörszagot viseltek, az énekes mozgástechnikája fôként a mikrofonállványra való támaszkodásra épült, már amikor nem a gitárja húrjai között babrált, a basszusgitáros ugyanezt tudta, plusz neki volt egy bazi kalpagja is, ami alól idônként a játékautomatát támasztó hölgy dekoltázsát fürkészte sóvár tekintettel. Mindezen körülmények ellenére kifogástalanul zúztak, talán a közönség sorai között folyamatosan működô léggitárok dobtak jelentôsen a produkción, sajnos elég hamar abbahagyták a srácok, de legalább leülhettem egy kicsit, mert a bokám erôst parázslott. Épp a sörcsapoló szerkezet tetején trónoló sasmadarat fixíroztam elmélázva, és mellém rogyott egy szakadt fickó, dôlt belôle a panasz, hogy a nôje otthagyta, meg hogy húz a mélység, jaj, de fáj a szívem, bugyborékolta. Aztán egy nem is olyan váratlan ötlettôl vezérelve kért kettôt a bár legerôsebb koktéljából, hogy akkor öblítsük le a bánatot, és nagyon katasztrófa ez a cucc, egyszerre volt édes, savanyú, keserű, és a szaga, mint a bogaraknak, amiket sihederkoromban a napra tettem egy befôttesüvegben. A tag sem látszott elégedettnek, akkor inkább vodka, zihálta szárnyaszegetten, szegénykémnek az meg túl erôs volt, és mondtam neki, hogy nem kortyolgatni kell ezt, hanem beborítani, nagypapásan, merev könyök, laza csukló, bal kéz a képzeletbeli kalapot óvja a gravitációtól, minket meg a mögöttünk állók, mert ez a jó sport. Be kell valljam, ez a mikulás volt az est egyetlen kudarca, akármit magyaráztam neki, egyre csak hajtogatta, hogy neki vége van, mint a tvinpíksznek.

Szerencsére épp eljött az idô, amikor meg kellett közelítenem a Gentlemen feliratú ajtó alatt található helységet (mert alapjában véve úriembernek tartom magam), hagytam, hadd búslakodjon magában tovább, visszatérvén láttam, kerített magának másik áldozatot, akivel késôbb együtt dobta ki az egyik rendre felügyelô afroamerikai rambó (a mackónadrág suhog, déja vu - ámbátor még így is feleakkora paraszt volt, mint a hazai 'nenézzébazmeg' típusú egzisztenciaharcosok). Aztán kerítettem egy másik csapatot, aminek a magját egy enyhén illuminált hölgy és hallgatag pasija alkották, elég kellemesen elszórakoztunk, és közölték velem, hogy öt percen belül zár az Anchor, messze még a hajnal, menjünk el egy másik helyre, hát jó, kacsintottam gavallérosan, pedig perceken belül kiderült, hogy nekem ebbôl semmi nem lesz, a némalevente ugyanis kocsival jött, mi meg hatan voltunk, és bár szolgálatkészen kinyitották nekem a csomagtartót, hát oda nem fértem be se ülve, se fekve, még ponttá zsugorodva sem, így hát adtam nekik email-címet, telefonszámot, és elsántikáltam hazafelé.

Biztosan marhára unjátok már, hogy csak ilyen szeszelôs leveleim vannak, erre csak tanácstalanul széttárni tudom karjaim, ebben az országban én vagyok a hülye külföldi, Adam elvisz néha 1-2 jó helyre, de ô sem ér rá örökké. Talán elnézek valamelyik nap Finnországba hajóval, vagy vidámparkba, esetleg legközelebb megosztom Veletek az indiánok baromságait, az is megér egy misét.

Csökönyösalássan maradtam

Gojóka

U.i.: Az eXistenZ-t nézzétek meg, nagyon nagy császár az a film. Azóta nem eszem kínai kaját.